Hogyan (ne) fényképezzünk templomban?

Elrettentő példa és útmutató a templomi szertartásokon való fényképezéshez

Kép forrása: https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/0d/ba/f4/0dbaf4cfc4e664370ae5e5de71ebaaca.jpg


Bár a vallás gyakorlása egyre inkább kikopik a mindennapi élet rutinjai közül, a nagy életfordulókon még elég sokan gondolják úgy, hogy valamelyik egyház rítusai segítségével teszik szakrálissá vagy legalábbis emlékezetessé ezeket az eseményeket. Ennek okáról most nem akarok írni, elvégre ez egy fotóblog. A helyzetnek azonban van egy olyan következménye, mely a fotósok életére is hatással van. Azzal ugyanis, hogy a mindennapi rutinnak nem része a vallás, együtt jár az is, hogy sokan nem nagyon tudják, hogyan is kell viselkedni a templomban egy szertartás alatt. Félreértés ne essék, itt most nem vallási érzékenységről vagy szimpla jólneveltségről van szó, hanem szakmai etikáról, ha tetszik a profizmus egyik fontos összetevőjéről. 


Egy kormányfői találkozó sajtótájékoztatójának vagy egy könnyűzenei koncertnek megvan a protokollja, és ennek van olyan része, ami a sajtó képviselőinek viselkedését szabályozza. Jobb helyen nem csak azt írják elő, hogy hol tartózkodhatnak a fotósok, hanem azt is, hogy honnan, mikor s meddig fényképezhetnek, sőt akár dress code is szóba jöhet. Ugyanez a helyzet a templomi szertartásokon történő fényképezéssel is. Ennek is megvannak a maga szabályai, ezekre vonatkozóan azonban nagyon ritkán találkozunk kidolgozott, egyértelmű útmutatásokkal. Egy profi fotós persze a szakmai etika és viselkedési kódex általános elveiből könnyen le tudja vezetni, hogy miként kell egy templomi szertartáson forgolódnia, de olyan szakmai környezetben, ahol a tapasztalat minduntalan arról győzi meg az embert, hogy sokan ezeket az általános elveket sem nagyon ismerik, sajátos élményekre lehet szert tenni.

Ma például egy keresztelőn vettem részt a saját közösségemben, ahol volt egy profi fotós. Legalábbis a lila pólóján virító méretes „PHOTO” felirat arra enged következtetni, hogy profival állunk szemben, bár egy ilyen pólót jó szerencsével egy turiből is össze lehet szedni. Lehet, hogy az utóbbiról volt itt is szó? Fotósunk lila pólójához ugyanis csípőn ülő farmer halásznadrág társult, ami kényelmes munkaruha lehet, de meglehetősen távol áll még a „laza nyári templomi viselet” fogalmától is.

Fotósunk nagyon megdolgozott a pénzéért. Rengeteg képet csinált, szinte folyamatosan kattogott a gép, villogott a vaku – 45 fokos szögben felfelé irányítva, terelő lappal és természetesen a vörösszem-effektus elkerülése végett dupla villanásra állítva (khmmm…) – és csipogott az autofókusz.  A kolléga állandan kereste a helyét, folyton fel-alá járkált, olykor a biztos hatás kedvéért a lelkész háta mögött grimaszolva, bohóckodva, széles mosolyokkal óhajtotta biztosítani a megfelelő hangulatot a képen. A szertartás menete hál’isten egyáltalán nem zavarta, függetlenül az épp aktuális liturgiai eseménytől – legyen az bibliaolvasás, imádság vagy épp a prédikáció – kattogott, pattogott, csipogott. A munka során csak a keresztelés konkrét eseménye érte váratlanul, így elég gyorsan volt kénytelen megtalálni a lövésre megfelelő pozíciót. Buzgalma a keresztelési szertartás végével sem lanyhult, míg végül a prédikció alapjául szolgáló bibliai szöveg felolvasása alatt – miután valami nagyon fontos dolgot, alig pár lépésre a szolgáló lelkésztől megtárgyalt az egyik anyukával, aki gyermeke engedelmes kísérőjeként ki-be rohangált az istentisztelet helyeként szolgáló teremből – elhagyta a terepet.

A kolléga helyzetét persze alaposan megnehezítette, hogy az istentisztelet a templom renoválási munkái miatt egy menza nagytermében került megtartásra, és a lelkész pulpitusa, „szószéke” az úrasztalaként szolgáló asztallal – ami egyben a szertartás helye is volt – meglehetősen szerencsétlen módon a terem bejáratánál kapott helyet, vagyis nem lehet úgy ki-be járni a teremből, hogy az ne ez egész gyülekezet szeme előtt, s a lelkész háta mögött történjék. Ettől persze a szakrális történés helye teljesen egyértelműen kijelölődik, egy profi meg attól profi, hogy egy ilyen helyzet ne okozzon neki problémát.

Fotósunk esetét, mint elrettentő példát elemezve vegyük most sorra, hogyan is kellene egy ilyen helyzetben dolgozni.

1. A profi tájékozódik. Valaki egyszer azt mondta, hogy a profit az különbözteti meg a dilettánstól, hogy először gondolkodik s azt követően exponál, míg az utóbbi kattintgat ész nélkül. Az „először gondolkodik” nem csak arra vonatkozik, hogy a profi megkomponálja a képet, hanem arra is, hogy felkészül. Vannak persze váratlan helyzetek de mondjuk meg őszintén: egy templomi keresztelő egyáltalán nem tartozik az effélék közé. Egy templomnak meghatározott struktúrája van, melyben vannak helyi változatok, de a szertartás többnyire ugyanazon a helyen zajlik le mindenhol. A liturgiának, vagyis a szertartás menetének is lehetnek helyi variációi, de van egy alapstruktúrája, ami az egyes felekezeteknél többnyire eltérő, de a felekezeten belül az egyes közösségekben közel azonos. Egy profi tájékozódik: milyen felekezet, milyen szertartására megy, az hogyan folyik le. Sőt, akár az adott helyszínen is körülnéz. Horribile dictu az esemény előtt korábban érkezik és megkérdezi a lelkészt arról, hogy mi és hogy fog történni. A lelkész pedig örülni fog a kérdésnek, mert így jó eséllyel nem veri ki a kezéből a keresztelőkancsót a fotós, vagy a szertartás közben nem fogja meg a kezét a videós, hogy ugyan menjen már arrébb és ne zavarja a kilátást. A fotós pedig azért örül, mert megtudja, hogy hol fog állni a család, hol a lelkész, mikor és honnan tud megfelelő képet készíteni.

2. A profi láthatatlan. Ez persze egy ideál, ami sosem fedi a valóságot, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törekednünk arra, hogy láthatatlanok legyünk. A láthatatlanság mögött azonban egy sokkal fontosabb, elvi belátásnak kell állnia: nem mi, fotósok vagyunk az esemény középpontjában. Nem mi vagyunk a főszereplők, akiknek alakításához a templom, a keresztelő család és a szertartás csak díszlet. Ehhez persze meg kell érteni azt is, hogy mi a keresztelő. A keresztelő nem csak a család ügye, hanem a közösségé is. Az esemény lényege a befogadás, ekkor válik a gyermek a keresztyén közösség részévé, s egyben annak szimbolikus aktusa is, hogy a megkeresztelt az Isten szövetségének részese lesz, vagyis kapcsolatba kerül a Transzcendenssel. Ebből a belátásból következik, hogy a fotós igyekszik fedésben maradni, inkább látni, mint látszani s csak akkor lép az esemény intim szférájába (a lelkész és a család közvetlen környezetébe, de sosem kettejük közé) vagy a gyülekezet és a keresztelésben résztvevők csoportja közé, ha feltétlenül szükség van erre, mert a kritikus pillanatban – a keresztvíz fejre öntésekor és/vagy az áldás alatt – nem tud máshonnan kielégítő képet készíteni. Ekkor sem sátorozik ott le, hanem exponál és visszatér abba a pozícióba, ahol a legkevésbé zavarja az eseményt. Ugyancsak ebből következik az alkalomhoz illő ruházat is, ami nem lila póló halásznadrággal vagy – erre is volt már példa ugyanitt – kombinépántos, nagyvirágos, köldökig kivágott ruha, klaffogó strandpapuccsal. Egy eseményfotós számára mindig hatalmas dilemma a munkának és az esemény karakterének egyaránt megfelelő ruházat kiválasztása. Ne szorítson, engedjen mozogni. Néha le kell térdelni, tehát ne legyen baj, ha koszolódik de ne vegye át az első számú látványosság szerepét sem. Gáz, ha a koszorúslány jobban néz ki, mint a menyasszony.

3. A profi hallhatatlan. Az alapvető, hogy nem csörgünk a felszereléssel, az objektív védősapkáit előre levesszük és úgy tesszük a táskába, hogy az esemény közben ne zörögjenek. Az viszont egyre kevésbé egyértelmű, hogy egy profinak vásárlás után a gép bekapcsoláskor a rendszer beállítása után első dolga az, hogy az AF jelzőhangot kikapcsolja. Egy keresztelésen is zavaró az állandó csipogás, de találkoztam már olyan „kollégával” akinek klasszikus zenei koncert közben is bőszen csipogott a masinája.

4. A profi, ha csak lehet, nem használ vakut. Ez persze a hely jellegétől is függ. Egy sötét templomban nem tudjuk elkerülni a villanófény használatát – bár találkoztam már kollégával, aki inkább bevilágította állandó fényforrással a helyet. Respect. A vaku nem csak világítás szempontjából teszi túl direktté a helyzetet, de folyamatosan a beavatkozás érzetét kelti a résztvevőkben és a gyereket is idegesíti.

5. A profi nem hangulatfelelős. Egy csoportképnél vagy műtermi szituációban persze más a helyzet. Oldani kell a feszültséget, magunkra kell vonni a figyelmet – de egy keresztelés során ez megengedhetetlen. Nem gügyögünk, nem integetünk a kamera mellől, nem cuppogunk, nem vigyorgunk és pláne nem bohóckodunk.

6. A profi körültekintő. Az eddigiekből is következne, de érdemes külön is írni arról, hogy egy profi a lába lé néz, megtervezi a mozgását és nem úgy közlekedik a szakrális térben, mint elefánt a porcelánboltban. Nem csak arról van szó, hogy nem lép mások lábára, nem nyomja le a padban ülő néni konttyát, hogy jobban lásson, hanem arról is, hogy nem megy olyan helyre, ahová nem szokás vagy beavatatlannak nem szabad, vagyis tiszteletben tartja a tér és az idő szentségét. Semmi esetre sem megyünk az ikonosztáz mögé, vagy például a szószékre, arra a kiemelt pulpitusra, ahonnan a pap vagy a lelkész prédikál. Az szakrális hely, még egy protestáns templomban is megütközést kelt, ha a fotós felugrik rá egy jó totálkép kedvéért. Meg lehet kérdezni a lelkészt, aki a helyi hagyományok és érzékenységek ismeretében engedélyt adhat erre, de ez a ritka eset. A karzatra viszont többnyire szabadon fel lehet menni, de lehetőleg feltűnés nélkül, ami arra is vonatkozik, hogy a recsegős-ropogós deszkák miatt lehetőleg a gyülekezeti ének közben próbálkozzunk meg ezzel a mutatvánnyal. Az erősebb inger mindig elnyomja a gyengébbet, az orgonaszó alatt nem feltűnő a padló recsegése.

Arra is vigyázni kell, hogy a templomban lévő kiemelten fontos vagy szakralitással bíró tereket tartsuk tiszteletben. A sárospataki vártemplomban pl. az operatőrök kedvenc szokása, hogy az egyik bejáratnál lévő lépcső tetején fekvő sírkőre állítják a kamerát, s maguk is arra állnak. A sírkő alatt nem fekszik senki, de ez akkor is otrombaság. Nincs az a jó nézőpont, ami ezt indokolttá tehetné.

Fontos a liturgia minősített pillanatainak tiszteletben tartása. Nem fényképezünk pl. imádság alatt. Egyébként is fontos szempont, hogy a fotográfus ne lépjen a résztvevők intim terébe, ne menjen a hívek arcába egy szép „ájtatatos” hangulatképért, de az imádság – kivált, ha a hívek ezt csukott szemmel teszik – olyan alkalom, amikor az ember kiszolgáltatottá válik. Nincs lehetősége nemet mondani a fotó aktusára. Ezt nem szabad kihasználni.

Végül tiszteletben kell tartanunk az egész esemény szakralitását. Ez azt is jelenti, hogy munkánk végeztével vagy szünetében nem kezdünk el beszélgetni a megbízóval vagy egy kollégával. Év elején a debreceni Nagytemplomban egy istentiszteleten két tudósító kolléga a liturgia alatt, az egyik padsor mögött egy asztalnál kezdte el feltölteni laptopról képeit a megbízójának. Mivel a rendezők nem gondoskodtak a sajtó számára külön helyiségről, az utcán pedig esett, ez érthető. Az viszont nem, hogy közben élénk és halknak semmiként nem nevezhető beszélgetésbe bonyolódtak, melyben a b**meg, a k**vajó és hasonló kifejezések is röpködtek.

7. A profi tudja: a kevesebb olykor több. Lehet, hogy a megrendelő sok képet kér, de a fenti szempontok alapján is látszik, hogy a fotós lehetőségei korlátozottak. Kultúránkra általában jellemző a mediatizáltság. Egyre kevesebb életeseményt élünk meg a maga mélységében, viszont mindenről éktelen mennyiségű képet készítünk, majd teleszemeteljük azokkal a fészbúkot és környezetünket – cserében pár hét alatt el is felejtjük az eseményt képestül, s miután az élmény közvetítésére koncentráltunk, elfelejtjük átélni azt. Ebben a folyamatban a fotósoknak is van felelőssége. Kevesebb de minőségi, az esemény lényegére, az életforduló pontszerűségére koncentráló, azt a szó hagyományos értelmében megörökítő kép készítése hosszú távon a munkánk élettartamát, megbecsültségét is növeli. A keresztelésnek következménye van, a serdülő gyermek a kereszteléskor szülei által tett fogadalmat erősíti meg konfirmációja alkalmával. A kép, ami a keresztelőn készül így egy hosszú, az élettörténetet elbeszélhetővé tevő sorozat része lehet.

Természetesen ezeknek a javaslatoknak, szempontoknak lehet beszélni a másik oldaláról is, vagyis arról, hogy a gyülekezeti közösségeknek, egyházaknak hogyan kellene viszonyulni a fotósokhoz. Hogyan lehetne a munkájukat segíteni, hogyan lehetne számukra egyértelművé tenni mindazt, amit sokszor kimondatlanul egy ilyen helyzetben elvárnak tőlük? Ez azonban egy másik bejegyzés témája lesz.